2010. február 23., kedd

Euforia várása

Elkezdtem a babatakarót. Sablonokat gyártottam hozzá.
Olyan jó lenne ha egymáshoz illő műanyag négyzeteket, különböző formájú háromszögeket - több méretben -lehetne vásárolni. Vagy lehet, csak még én nem tudok róla?
Annyira szeretnék kellemes elégedettséget érezni, de a fáradtság a megerősítő, jutalmazó érzést elnyomja bennem. Tehát most pihi, hogy jöhessen az euforia. :-)

2010. február 22., hétfő

Rendbe kell tennem a Picasa-ban tarott képeimet, mert nem találom a babatakarót, amit ajándékba szeretnék készíteni barátnőm nyáron születendő kislányának. (Egyelőre nem tud róla, hogy folytatom a blogírást, ezért írhatom le a tervem.)

Pozitív gondolkodásomból eredően látom a sikert a sikertelenségben; már úgy tudom rendezni a Picasa-t, ahogy én szeretném.
Rengeteg időt elvesz a napjaimból a laptop, a net. Mégsem szeretnék nélküle élni.
Nem csodálkozom, hogy a rendszergarázdák úgy hozzá vannak ragadva a pc-jükhöz, mint amikor az ember bleeül a rágógumiba. Levakarhatatlan. Nem lehet könnyű egy olyan pasival az élet, a közös programok megvalósítása, akinek a munkaeszköze a számítógép.

Tegnap este ismét felfordult az élet nálunk. Adryt éjszaka hívták be. Büszke vagyok rá, amilyen hivatástudattal viseli el, amikor a legmélyebb álmából ébresztik, hogy készülődjön, jönnek érte. A jó isten is erre a pályára teremtette.
Ismét egy bizonyítéka a szokásos "bölcsességemnek" - ha esetleg mást nem is csináltam jól az életemben, de az elvitathatatlan, hogy gyereket tudok nevelni. Nem kell fokozni, hogy jól vagy rosszul. A lényeg, hogy tudok, vagy nem tudok.

2010. február 20., szombat

Ébredés....

Tegnap este olyan hatásos biztatást kaptam Marikától a blogom folytatásához, hogy nem tehetek mást, folytatom.

Memento: 2009 novemberében volt a 27. házassági évfordulónk Imivel. Ajándékként egy hiper-szuper varrógépet kaptam. Pár héttel korábban Adry nadrágját szerettem volna felvarrni a 2x éves Neumann gépemmel, de nem úgy sikerült, hogy szerettem volna. Elkezdtem vágyakozni egy új gépre. Nézegettem a neten. Egyik csodás gépet láttam a másik után. Az árak pedig....huuuu. És hogy mit tudnak.....yesszum pepe. Noh, én addig addig vágyakoztam, míg beteljesült az álmom. Sőt, ha lehet még fokozni, nem karácsonyi ajándékként kaptam, ahogy szerettem volna, hanem Imi ügyesen megoldotta a "köszönöm, hogy vagy nekem" ajándékot. :-))

Ha már új varrógép, új varrnivaló. Elkezdetem érdeklődni a patchwork-özés iránt. Bújom a netet, nézegetem mások munkáit, tanulok, próbálkozom. Kaptam biztatást, volt aki bár biztatásnak szánta, lepisilte a lángot. Van, aki segít, van, aki titokként, másokkal meg nem osztva őrzi tapasztalatait, tudását.
Ez alaposan elgondolkoztatott. Mégpedig azért, mert pedagugósként egy bizonyos titok, tudás birtokában vagyok. Mit szólnának ezek az emberek, ha a gyerekeiknek hasonlóan gondolkodó, viselkedő pedagógusai lennének, mint ahogy ők viselkednek most velem, nem válaszolnak a kérdéseimre, nem nyújtanak segítő kezet.
Pedig ha tudnák, hogy az életben az egyik legcsodálatosabb dolog a tanítás, a tudás átadása, olyan embereket nevelni, akik egy-egy területen okosabbak lesznek, mint maga a tanító.
Bízom benne, hogy találkozom olyan kézművesekkel, akiknek szintén öröm a tudás átadása, a titok megosztása.
Mert, hisz mi értelme az olyan magnak, amit nem lehet elvetni, nem lesz belőle termés, ami felett a kamrában őrködöm, néha néha bejárok és csodálom a zacskóba rejtett lehetőséget. De ez így lehetőség marad. Csak magamnak vagyok képes örömet szerezni vele. Elég, ha csodálnak? Vajon az ilyen emberben milyen érzések indulnak el egy-egy munkája megmutatásakor hallatszó "ejha....huuu, te aztán....de csodaszép...hogy te milyen ügyes vagy" szavak után. Nincs bennük hiányérzet? Van más hely ahonnan, van más ember akitől elismerést kapnak? Magukon kívül szeretnek másokat is? Képesek másoknak is örömet szerezni?
Van aki tud a kérdéseimre válaszolni? Szívesen veszem.

Ismét patchwork. Az első munkám: Adrynak készítettem egy télapó-csizmát az ajándékoknak. Tetszik......tetszett.
Le fogom fotózni, csak a szokásos iskolaév végi rendrakásban olyan jól elpakoltam a fényképezőgépet is a könyvekkel, jegyzetekkel együtt, hogy lövésem sincs, hogy hova raktam. A laptopomnak van fotózási lehetősége, (de jó lenne tudni hogyan is kell használni) amíg megtalálom a "fotóapparátom", lefotózom így.
Csináltam egy virág tűpárnát.
Lassan haladok. Egyrészt kell az a kellemes muszáj érzés, hogy tegyem, csináljam, másrészt a helyzetemből adódóan korlátozva vagyok. Amikor nyafogok, hogy "sosem leszek készen", a család helyreteszi a gondolataimat - ráérek, nem kell időre dolgoznom, Ez a megnyugtatás nagyon jó, így viszont dédi koromban is tűpárnákat fogok varrogatni.
Gyáva vagyok. Nem merek nagyobb darabnak neki állni. Pedig a vágy itt van bennem. Olyan jó lenne Gabi babájának egy takarót, "játszószőnyeget" varrni, mire megszületik. Majd csak kezdek ezzel az érzéssel is valamit......

Napok óta textileket festek. A borotvahabbal való festésre bukkantam. Ez meg mi a fene.....néztem tükörtojás szemekkel. Ismét napokig bújtam a netet. "MEGCSINÁLTUK!!!" Most már csak az a kérdés, hogyan fogom eltüntetni a pasiszagot, amit a borotvahab hagyott maga után az anyagokon. Igen kellemes, de azért mégis.... Legfeljebb kandúr-tűpárnát varrok. ;-)

Most pedig az önálló életet élő testrészem miatt van a muszáj érzés bennem. A pihenés muszája.